Látod anyám itt állok
Veled szemben
Add hát kezed
- emlékszel? Úgy mint régen
táncoltunk a szél fútta réten.
Ugye emlékszel?
Látom reszketsz
De a szemed...
Csillogva nevet
Szeretném ha boldog lennél újra
Meglásd anyám minden rendben lesz!
- Hunyd le a szemed…
Ne lásd megcsúfolva
Gyermek lelkem
Felejtsd el, hogy asszonnyá
Ütlegtől és idegen vágytól lettem
Hunyd hát le a szemed
Künn vöröslik az ég alja
Szebb holnap jön tudom,
Mosolygó és fiatal
Édes csóktól születő...
A gyermekek majd ránk emlékeznek
Virággal borítják hantunk
Faragnak míves fakeresztet,
És emlékeznek
Arra, hogy itt állunk
Ketten anyám, és várunk
Az utolsó kenetre
- Mi sosem jön el
Ne félj anyám!
Megtalálnak és megszentelt földbe tesznek
Melléd fektetnek,
És együtt pihenünk te és én
Immár örökre
Hunyd hát be a szemed
Homlokodra csókolom szeretetem
Hogy nem hagytál el,
Felneveltél tisztességben.
Húzz magadhoz
Had simuljak kebledre
"Ó fojtottalak volna meg!
Mikor először szívtad belőlem az életet
Nem állnál most itt velem gyermekem,
Isten kegyetlen játékának
Nem lennél részese!"
- Jaj csitulj anyám!
Ne bántsák lelked
Az el nem követett tettek
Itt vagyok veled
A karodba bújva várom az új reggelt.
Közeledik már, érzed?
A morajló falakon túl
Már dübörög odakünn az élet
Szuronyra tűzött nevekkel
Játszik a szél
De nekünk hamarosan
Új reggel jő
Itt bent csend lesz
Hát hunyd le a szemed
Imát most én mondok érted és értem.
A mindenható Isten nevében megáldalak
Téged, és a többi anyát
És gyermeket itt körülöttem
- Látod? Ők is félnek
Nem hittük volna, hogy mocskos,
Tetves rongyaink is hiányozni tudnak
Míg itt állunk pőrén
Zuhanyzóba zsúfolva
Vízre várva
Megtisztulást remélve...
Anyám félek!
Szoríts magadhoz!
Érzed? Oly sűrű és nehéz a levegő
Hát ezt is sajnálják tőlünk akár a vizet…
Anyám te nem félsz?
Nem is reszketsz...
Csak ringatsz és sugdosol nekem, hogy
„Mi atyánk ki vagy a mennyekben,
Legyen szent a neved.
Bocsájtsd meg a mi vétkeinket
És adj bocsánatot azoknak
Kik ellenünk vétkeztek...”

Most ringass anyám...
És én már soha többé
Nem félek...

- Azt akarom, hogy uralkodj felettem.- súgtam a levegőbe.

Nem tudom miért, és azt sem mért pont ezeket a szavakat használtam. Egyszerűen akartam. Hagytam, hogy a testem és az elmém külön váljon, hogy pillanatokra újra és újra összekapcsolódhassanak. Csak azért, hogy ilyeneket súghassak neki.  Hagytam, hogy megtörténjen. Nem érdekelt sem az, ami előtte volt, sem az, ami majd rám vár. Csak az számított, hogy kimondtam végre. Egy pillanatra megdermedt, majd magához szorított. Fájt az ölelése. Zsibbadó, bizsergető vágy áradt felém. Az Ő vágya. Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit. A hangjáért sóvárogtam. De a szavak helyett csókkal válaszolt. Lassan guruló, kíváncsi csókokkal. A vállamról indult, felkapaszkodott a nyakamon, hogy eljusson a számig. Kérdezni akartam. Kiálltani, hogy szólalj már meg, mondj nekem valamit végre. De a nyelve már az ajkamat ízlelte. Megharapott, a szemében pedig nevetés villant.

-         Kövess engem.- csak ennyit mondott.

A kérdések és a válaszok pillanatok alatt hanvadtak el. Maga felé fordított és újra megcsókolt. Mint még soha. A nyála az enyémmel keveredve csordult a szám szélén. Felébredt a teste és a jussát követelte. Ösztönösen közelebb bújtam hozzá. Szerettem volna, ha megnyílik a teste, hogy a zsigerei közé bújhassak, az eleven, lüktető húsát érezhessem, és a vére símogasson. Talán megérezte. Talán csak nem tudta tovább türtőztetni magát. Felnyögött. Mély és rekedt hangja felnyársalt. Idegen volt, mégis örökkön vágyott és igaz. Nem volt tiszta sem alázatos az érintése, csak vad és módszeres. Nem tapogatódzott sután, minden mozdulatának meg volt a maga helye és célja. Tudta mire vágyom, tudta mi jó nekem. Mozdulni is alig volt időm. Simogattam a hátát, a karjába martam és a haját túrtam. Azt hittem, nem is figyelt rám. Adni akart, és nem hagyta, hogy bármi megzavarja. Jól tudta mit csinál. Gyakorlott mozdulatai elárulták. De a tudat, hogy nem én vagyok az első az életében nem zavart. Valaha azt hittem ez majd megbénít, és képtelenné tesz egy ilyen aktusra. Tévedtem. Ráébredtem, hogy azt sem bánnám már, ha belehalnék. Mindegy mi lesz, csak Ő tegye meg, csak Ő ott legyen.

- Már az enyém vagy. – rámnézett ahogy ezt mondta. A hangja reszelős, arca zilált, a keze meg- megremeg. Felemet, az asztalra ültetett, a térdeim pedig szétnyitotta. Jó lett volna ellenkezni, ellenállni egy picit, mert így képzeltem mindig egy ilyen jelenetett. De miért is tenném? Értelmetlen időhúzás csupán. Színjáték, amire most egyikönknek sem volt ideje és energiája. Magamban akartam érezni. Azt akartam, hogy ragadjon meg és birtokoljon. Szolgálni akartam, a gondolataiba, a vágyába olvadni, és együtt mozogni, lélegezni vele. Egyként. Egy pillanatra. Örökre. Nem csókolt, csak nézett. Az arcomat fürkészte, a vonásaim táncában gyönyörködött. Mert így ízlelte a hatalmát. Nem tartott soká. Megnyílt az örökkévalóság. Belépett és én követtem vak vágyban égve. Kicsit talán meghaltam De a hangja a nyüszítő és fuldokló hangja magamhoz térített. Csak velem élhetsz, és csak velem halhatsz. Erről beszélt a teste, ettől homályosult el szeme, és rángott az arca. Reszketett mikor átölelt. Sokáig állt előttem. A lábaim erőtlenül kulcsolták még. Elmúlt a pillanat, elmúlt a varázs. Mindketten tudtuk. A test és a szellem újra összekapcsolódott, a vágy kihült lassan, mi pedig felébredtünk. Lesegített az asztalról. Szótlanul igazgattuk a ruhánk.

- Egy hét múlva ugyan itt Kedvesem.- rámnézett mielőtt kisétált az ajtón. A fehér, gyűrött borítékot pedig a szokott helyen hagyta.   

        A Falak már jó ideje nem árasztották a meghittséget és a biztonságot. Rég eltűnt belőlük a melegség, arcuk pedig maga volt a fásultság. Érzéseik megrepedeztek, perget róluk a Szóba vetett hit.
          Sarkaikban a pókhálós Csend üldögélt, kinek néhány gyermeke a Falak réseiben bujkált, vagy éppen önfeledten nyújtózkodott az ablakok környékén.
       Időről-időre megjelent egy söprűt tartó Kéz és elhessegette a szeleburdi kölyköket. Ez a Kéz hosszú-hosszú ideje nem hozott festéket a Falakhoz. Pedig egy gondos meszelés biztosan jobb kedve derítette volna őket. A Tisztaságot szerették volna vendégségbe hívni, mert amikor Ö eljött, a Falak díszbe öltöztek, kisimították gyűrött ruháik, megigazították elnyűtt kalapjukat. Kimondhatatlanul szerették a Tisztaság Asszonyát. Bókokkal halmozták el, ujjaik reszketve érintették törékeny testét és húzták magukhoz, hogy örökre ott maradjon velük. De az Asszony kitért a kezük közül. Hajlott, pördült, táncolt és már ott sem volt. Csak a nevetése dobott csókot a csalódott Falaknak. De a nevetés is elment, az Asszony pedig évek-óta feléjük sem nézett. Így a Falak szép lassan felhagytak a reménykedéssel, a várakozás örömteli érzését pedig mélyen, nagyon mélyen eltemették magukban, Úgy hitték, ha nem remélnek nem is, csalódhatnak többé.
           Így teltek az évek, szürke egyhangúságban. A Falak csak álltak, nézték az arra járókat, és eltűrték a Betérőket. Szép lassan megnémultak. Egymáshoz sem szóltak többé már. Nem törődtek semmivel, már csak lélegeztek.
            A Falak tövében Angyalok üldögéltek. Sokuk már mozdulni sem bírt. Lassan beleolvadtak a terembe. Nem küzdöttek, nem reméltek. Igaz nem is az ö dolguk volt.  Isten egy gonosz pillanatában elvette tőlünk a Feledés örömét. Így a Falak közt elhangzott összes Szó, és Ígéret tombolt bennünk. Rágta őket, marta a lelkük.
        Vérzett az angyalok lelke, és a lehulló, elfolyó cseppeket nem volt mi felfogja.Vérükkel együtt folyt el az Igazság. A Padló deszkái habár a hosszú évtizedek alatt megcsömörlöttek, mégis nyelték a vért. Jó részük már belefulladt az Igazságba. A még élő Deszkák pedig levegőt sem véve, csak tátották hatalmas szálkás szájuk és nyeltek amennyit csak bírtak. Várták a Halált. Hiszen az Igazság súlya kegyetlenebb teher volt mindennél.
          Így teltek a napok, az Angyalok lassan pusztultak. Némelyik a térdére hajtotta a fejét, mások társuk vállára. De sokan, már túl sokan feküdtek a földön. A Falak néha lenéztek rájuk, és összeszorult a szívük. A Csend ilyenkor lemászott a sarokból és betakargatta Őket a pókhálóival. Ráparancsolt a gyerekeire, hogy maradjanak nyugton, és kérte őket nézzenek körül, hátha találnak néhány Igaz Szó vagy Szeretet morzsát, amit az Angyaloknak adhatnak. A gyerekek kutattak minden áldott nap, a Betérők nyomába szegődtek, annak ellenére, hogy tudták mind, értelmetlen minden próbálkozásuk. Senki sem merte kimondani, amit mindannyian tudtak: Isten nem adja könnyen a halált, még egy Angyalnak sem.
         Egy őszi napon, az ásítozó Ajtón belépett egy Gyerek. Vézna kis test, kócos haj, és térdnél szakadt nadrág. Kezében labda, lábán koszos tornacipő. Régi, csontkeretes szemüvege kicsit ferdén ült az orrán. Bal vállán a Kíváncsiság nyugtatta finom kezét. Ők ketten együtt léptek be a hűvös Templomba.
         A Gyerek letette a labdát, és a nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Kuncogva bökdöste őt a Félelem. Átfutott a Gyerek agyán a menekülés gondolata. Ekkor azonban a Kíváncsiság egy kiadós nyaklevessel elzavarta a Félelmet. A Gyerek pedig a következő pillanatban már a Szószéknél volt. Ügyesen állt fel a Zsámolyra, aki jól kinyújtózkodott, hogy a kis Jövevény rendesen kiláthasson az emelvény mögül. Mikor már biztosan állt félresöpörte a Nagy Könyvet. Olvasni nem tudott, így az csak útban volt neki. Elkerekedett szemekkel nézett körül.
         „Otthon tiszták a falak. Ezek kopottak és szürkék”- állapította meg. A Falak a Gyerekre néztek, de nem válaszoltak neki. „Milyen kuka itt a csend! Otthon mindig zümmög”- folytatta tovább. Erre a Csend kihúzta magát, és leporolta magáról a pókhálóit. Ő volt a második, aki felfigyelt a kis Teremtményre.
- Szervusztok!- szólalt meg ekkor hangosan a Gyerek. Az a tény, hogy egyedül volt egyáltalán nem zavarta. Csak a Morajlás válaszolt a köszönésre. A szendergő Padok felriadtak álmukból, kopott arcuk a hangoskodó felé fordították. Recsegve nyújtóztak a Térdeplők, hogy ők is láthassanak valamit. Az Ajtó nesztelenül behajtotta magát, zára diszkréten kattant. Az Ablakok festett teste kíváncsian szikrázott. A düledező Gyóntatószék szinte teljesen megvakult az állandó félhomálytól, de a hangot tisztán hallotta. A Fiatalság felrázott mindent. Csak az Angyalok nem mozdultak. Nem volt elég erejük, hogy felemeljék a fejük.
- Mondjátok, valaki megtanítana imádkozni?- Ezek voltak a következő hangosan kiejtett szavak. A Gyerek várt, sokáig várt topogva egyik lábáról a másikra. Mikor nagyon elfáradt lekuporodott. Az Emelvény Lépcsője összerezzent. A fiatal kis test melegsége átjárta. Soha nem érzett még ilyen csodát. A Gyerek- mintha megérezte volna-, végigsimította a fokokat. A Padok felsóhajtottak, a Lépcső pedig elbőgte magát. A Kislány elunta a várakozást, a Padsorok közt kezdett sétálgatni. Az Ülőkék és a Térdeplők igyekeztek minél közelebb kerülni a koszos cipőhöz és a lyukas nadrághoz. A kis Véznaság a Falakhoz sétált. Az ott álldogáló kutakhoz ment. Szomjas volt. De csapot egyiken sem talált.  Az egyik kőtálban volt egy kis víz. Fölé hajolt és kiszürcsölte. A Szenteltvíz boldogan folyt le a torkán. Végre valakinek igazán szüksége volt rá. Ahogy a Kislány előrehajolt elpattant a hajgumija. Fekete szurokként terült szét a haja. Felegyenesedve megrázta, a Falak pedig boldogan állták a csiklandozást.       
            A Kislány ekkor a Gyóntatószék felé indult. Fogalma sem volt arról, hogy ez a Matuzsálem a Templom legrégebbi darabja. Több mint száz esztendeje szolgálta már az Urat. Ő már nem lepődött meg semmin. De a sok hitetlen Szó és a Hazugság szétrágta a lelkét. Nem látta a Gyermeket, de érezte fiatalságát. Vidám illata és ugra- bugra járása felrázta Őt a közönyből. Csendesen fohászkodott egy érintésért.
          A gyerek megtorpant, hajával játszadozott zavarában. „Gyere ne félj”- suttogta a Gyóntatószék. Hangjától megborzongtak a Falak. A kislány belépett, a hűvös, kicsit áporodott Magány pedig rögtön magához ölelte őt. A háromlábú Szék recsegve üdvözölte a könnyű kis testet. A gyerek az ujjaival a rácsot kezdte piszkálni míg a másik oldalt kémlelte. De ott már csak a Mély Sötétség lakott. Évekkel ezelőtt vert tanyát, mivel a Templom kalodáját nem használták, mert túl szűknek bizonyult a hájas Reverendáknak. A kis arcra a Csalódottság furcsa fintorokat rajzolt, a szemüvegét meg az orra hegyére csúsztatta. Haza akart menni.
          Ekkor a Gyóntatószék dúdolni kezdett. Egy ősi Imát. Ez az Ima még abban az időkben született, mikor a Hit még igaz volt, a Szeretet mindenkit megérintett, és az Ének hálával telt. Akkor még az Ember megértette az Angyalok szavát.
        Míg az Ima zengett, a Templom borzongott.  A Magány ekkor elengedte a Gyereket, aki felállt és a Falakhoz sétált. Míg a vállán a Türelem nyugtatta csontos kezét simogatni kezdete őket és homlokát hozzájuk nyomta. Könnyek csorogtak a szeméből, amik legördültek a Falak testén. Akik csak álltak boldog bénultságban.
          A Kislány ekkor látta meg az Angyalokat. Sokan voltak. Mind gyenge és merev. Mozdulatlanná dermedt bennük az Élet. Érezték a gyerekembert, de nem tudtak mozdulni, felé fordulni. A Kislány leült közéjük. Nem érdekelte, hogy a tornacipőjét és a ruháját azonnal átitatta a bíbor színű vér. Ő volt az egyetlen aki még érezte a melegét. A pulóverét levéve, magához húzta a beteg testeket. Ölelte, takargatta Őket. Az ősi Imát dúdolta nekik, amit a Gyóntatószéktől tanult. Néhány Angyal megmozdult. Közelebb kúsztak a Gyerekhez, megérintették, vagy az ölébe hajtották a fejük. Ő pedig csak dúdolt és dúdolt tovább. Simogatta az arcuk és erőtlen szárnyaik.
           Ekkor az Ajtó és az Ablak szélesre tárult. A Fény kért bebocsátást. Nevetve árasztott el mindent. A Falak, a Padok, a Padló, de még az öreg Gyóntatószék is boldogan nyújtózkodtak a váratlan ajándékban.  A Fény a Gyermekhez és az Angyalokhoz érve leült közéjük. Nézte az Embert, akiből furcsa pára kezdett áradni. Eső utáni frissesség töltött be mindent. A pára hirtelen alakot öltött és ott állt a Szeretet teljes nagyságában. Szelíd mosolyából pedig megszületett a Részvét és a Hit. Ők hárman bejárták a templom minden zugát. A Falak teli tüdővel lélegeztek, a Padok topogtak izgalmukban. A Gyóntatószék szuvas oldalaiban boldogan szaladgált a fájdalom. A Fény felszárította a padlót, a Deszkák köhögve, köpködve hálálkodtak érte. Újra élt minden. De mikor a vendégek az Angyalokhoz értek csend lett. Feszült, kétkedő, félő csend. Mert mindannyian hallották, hogy az Angyalok halálért könyörögtek. Elszürkült testük néha- néha rángott egyet. „Beteg a Világ”- mondta a Hit. „Mért hiszi bárki is azt, hogy az Angyalok egészségesek?” Ekkor előlépett a Részvét, gyöngéden felemelte az Angyalokat, akik a karjaiban haltak meg. A Csend, kezét a szájára tapasztva zokogott, gyerekei riadtan bújtak hosszú szoknyája mögé. A Kislányt ekkor megcsókolta a Szomorúság, aki eddig a szárnyak közt rejtőzött. A Gyerek lassan megértett mindent. „Tényleg halnia kell mindnek?”- kérdezte, de a hangja elcsuklott. A Szomorúság megsimogatta a fejét, és mellé kuporodott. „Talán néhányan még élhetnek, ha elfogadnak téged.” –súgta.
„Nem rajtam múlik, hogy velem maradjanak? Még akkor sem, ha megkérem Őket?” 
„Az Angyal Isten legszentebb teremtménye, s bár szolgálni született, egy dologban dönthet. „
„… hogy ki mellé szegődik, ugye?” – a Kislány már nem sírt. A Kíváncsiság ölében üldögélt. „Mi kell ahhoz, hogy elfogadjanak? „
„Látják a lelked. Ők e szerint döntenek.”- felelte a Szomorúság. 
            A kis Templomban már csak néhány Angyal feküdt a földön. A Részvét és Hit a Gyerekhez fordult. „A mi munkánk itt véget ért. Ők még itt maradnak, mert maradni akarnak. Velük marad a Remény. Ők hárman pedig- mutattak az elszürkült testekre- úgy döntöttek, veled maradnak.” 
            A Gyerek nézte az Angyalokat. A könnyeivel és a gondolataival simogatta mind. A vézna testeket lassan átjárta az élet. Szárnyuk maga volt a csapzott, kegyetlen valóság. Két angyal szárnya fekete volt, akár az ében, és oly tiszta akár egy hegyi patak vize. Komor magányba burkolóztak. „Amíg élsz védelmezni fogunk. Láthatatlanul és szabadon döntve.”- súgták, miközben felemelkedtek. Lassan vált áttetszővé a testük. A szárnyaik lágyan érintették a gyermekarcot. A harmadik Angyal fakó volt és gyenge. Puha fény árasztva feküdt a földön. Az ember jelenléte átmelegítette. „Én mindig reményt és hitet adok neked.”- mire kimondta, ő is eltűnt a semmibe. 
            A Kislány üldögélt még egy darabig. Nézte, hogy az ott maradt Angyalok miként kapnak erőre. Felállt, nagyot nyújtózva indult kifelé. Elfáradt. Haza akart menni. A labda hűségesen ácsorgott a bejáratnál. Az Ajtó halkan nyikorogva búcsúzott a kis vendégtől.   
           Újra csend volt. A Falak összebújtak, a Gyóntatószék álomba szenderült. A Templomba pedig haza érkezett a hűvös Némaság.                  

láttam anyám viasszá dermedt lelkét
az ablak előtt ülve,
- mint hajdan.
a pajkos szelet hallgatta,
mi ezer mesét regélt halkan.
körötte emberek- kik jöttek mentek,
s észre sem vették őt a húsba zárt lelkek.
csak én néztem, ahogy ül lehajtott fejjel,
a szikrázó fényben fürdő viasztestet.
de én sem láttam, az értem hulló félénk könnyeket

most bújnék hozzád
e fülledt csendben
öledbe hajtott fejjel
illatodat lélegezve
hálát mondanék
az égben minden szentnek
komótos imák nélkül
csak azt, mit érzek,
hogy itt vagy velem
a közelemben.
most bújnék hozzád
e fülledt csendben
de egymagam ülök
lehajtott fejjel
könnyekkel küszködve
elbújnék
akár egy gyermek
hogy ne lássák
a szentek sem
mert szégyenlem
gyengeségem.
de nincs itt senki,
se Te se a szentek
csak az érzés
meg néhány könnycsepp
mert bújnék hozzád
e fülledt csendben.

 a szentség csendjét látom szemedben
érintésed néma kéjszavak
Isten rég elvette szárnyunk
de nekem, így is angyal vagy.
nem számít már ima és átkok
a tegnapok reménye
lassan foszlik el...
már nem kell semmi,
csak az a csend
mi ott ragyog a szemedben.

            Anyám hitt abban, hogy minden ember eredendően jó. Csak a hétköznapok sodra változtatja meg, hogy mit hiszünk tisztának, és mit hiszünk jónak. Egyszer felvett a porból egy régen eldeformálódott rézgarast, a tenyerembe tette, és azt mondta, látod lányom, te csak átlépsz rajta, neked csak értéktelen kacat, másnak lehet, hogy ez a rézdarab maga a megváltás. Elég értetlenül néztem rá, mert elmosolyodott és félre állított az út szélén. Odament egy fiatalasszonyhoz, és valamit a fülébe súgott. Az asszony úgy kapott a garas után, mintha az, legalább egy öklömnyi aranyrög volna. Szemében bűvölet és csodálat csillant, ahogy az ajándékát nézegette. De ahogy valaki közeledett felé, résnyire szűkült a szeme, és melléhez rejtette a rézdarabot. Úgy illant el, mintha ott sem járt volna aznap. 

- Azt mondtam neki, hogy ezt a rézdarabot magának a Madonnának a könnyiben fürdették meg valaha, és ezért áldást és örök ifjúságot szór a tulajdonosára. – súgta anyám a fülembe, majd kézen fogott és elindultunk hazafelé. 

            Én is próbáltam hinni az eredendő jóságban. Próbáltam hinni a törvény erejében, és görcsös akarással győzködtem magam, hogy igaz anyám szava. Ő hitt benne, és abban is, hogy én is képes vagyok hinni és látni az emberek jóságát és tisztaságát.

            Anyám halott. Tíz év telt el, hogy a kezeimmel kapartam ki a gödröt, amiben örök nyugovóra tért. Akkor, ott a sírjánál, megfogadtam, hogy hinni fogom a szavát, feltételek és kérdések nélkül engedelmeskedek az általa megismert törvények szavának.            

            Soha nem kért számon semmit, egyetlen egyszer sem szidott le, vagy kiabált velem. Tudtam, hogy érzi a gondolataim, megérzi minden vágyam és kétkedésem. Mosolygott a lelkemben élő árnyékok sziluettét nézve, sőt, az után az éjszaka után, ami elvette tőlem az anyám már mosolyogni sem mosolygott kétkedésemen, csak elfordította a fejét.

            Az árnyékok pedig egyre kíváncsibbak és élelmesebbek lettek, egyre gyakrabban bújtak elő rejtekükből. Aztán egy idő után, selymes körvonalaiknak már nyoma sem volt, éles, karcos vonásaik felsebezték a lelkem. Szerettem volna én is elfordulni tőlük, szerettem volna örökre elfeledni a sötétséget.

            Néhány évvel anyám halála után egy asszony költözött a falunkba. A mellettünk lévő magány rágta, öreg kis házat vette meg -alig néhány garasért- a jegyzőtől. Nem ismerte őt senki, azt beszélték messziről érkezett ide, a távoli hegyek homályán túlról. Ismeretlenül is szerettem őt. Vonzott puha tekintete, járása, mely súgta a gondolatban mindig oly messze jár, barna szemének szomorú szarkalábai és a keze. Énekeltek a mozdulatai. A pillangók szárnyára elékezeztetett minden érintése. Idegen volt köztünk. De nem csak köztünk. A világunkban járt idegenként.

Meghúzódva figyeltem őt, bízva a hajnali köd sűrű csendjében. Minden áldott reggel kijött a házból, áttetsző selyembe bújtatott teste reszketegen hajolt meg az ébredező nap fénye előtt. Dús nőiessége lüktető fényként vette körül, életet lehelt még a semmibe is. Képtelen voltam kitalálni a korát.

         Egy reggel mikor egy félholt bokor tövében leskelődtem utána, felegyenesedett és elindult felém. Annyira meglepődtem, hogy képtelen voltam menekülni. Szégyenem tovább fokozta, hogy orra buktam előtte, mikor oda ért, mert a lábaim elgémberedtek a hidegben.

         De ő nem zavartatta magát, a vékony kis köpenyében mellém kuporodott a kemény földre. Magához ölelt és szép lassan átmelengette a testem. Néma mozdulatokkal simogatta a hajam és a hátam. Sokáig nem beszélt. Csak ült és az eget bámulta.

- Látod? Most kel fel a nap. Most halt meg az Istenem.- Csak ennyit súgott. Felállt, maga köré fonta a karjait és hazament.

       Napokig nem láttam őt. Zavarodottan vártam rá minden reggel. Égetett a kíváncsiság. Magyarázatra vártam. Egy este meg is érkezett, kéretlenül és higgadtan.

Liten-nek nevezte magát. Azt mondta ez a népe nyelvén cseppet jelent. Harmat és vér. Élet és halál. Hit és hazugság. Ezt jelentette ez az egy kis szó. Ez volt az élete. Az őseiről mesélt, akik valaha a Holdat választották a Nap helyett. Hittek az erejében ugyan úgy, akár mi hiszünk Jézus urunk megváltó ígéretében. Hajnalonként kijárt a kertbe, és ujjának egy csepp vérével áldozott a haldokló Holdnak, azért, hogy ebből erőt merítve este újra fel tudjon ragyogni a sötét és mély égbolton. Azt hittem, ugyan úgy mint bárki más, hogy vérengző nép lehet az övé, furcsa és idegen rítusokkal, kiknek minden lépését hideg és értelmetlen áldozatok kísérik. Látta a szememben a félelmet, érezte, hogy elhúzódom mellőle. Fejét hátra vetve nevetett és magához ölelt. Egy csepp vér minden hajnalban. Ennyi a mi áldozatunk az életért.

       Teltek a hetek, és én megismertem Liten-t. A magányát osztotta meg velem, így akaratlanul is többet adott, mint bárki is adhat. Erőt, hogy egyedül is lehet hittel, büszkén és reménnyel élni.

       A napok peregtek, akár a forró homok az ember ujjai közt. Hallgattam a meséit, álmodtam vele az álmait, és sirattam minden meg nem született gyermekét. Így nevezte őket. Vágya elveszett virágait. Azt mondta, néha hagyni kell elhamvadni az érzéseket, hagyni kell, hogy az idő tegye a dolgát. Végtelen fájdalmat hordozott magában.

         Egy napon eljött velem anyám sírjához. Sokáig állt némán, utána pedig egy tűt húzott elő hosszú hamvas hajából. Gyakorlott mozdulattal szúrta meg az ujját. A vére lágyan buggyant és egyenesen a sír egyik virágának tövéhez cseppent. A föld pedig elnyelte. Arra gondoltam anyám húzta magához azt az apró cseppet. Így beszélget hát élő és a holt…

         Liten nem foglalkozott velem. A padhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Kezeit az ölébe ejtette, lábait szégyenlősen fonta össze. Tartása és szelídsége a Madonnára emlékeztetett. De a szeméből felém villanó tűz feketébe öltöztette. Ez a tűz megperzselt bárkit és bármit, amit megérintett vagy elért.

        A szél közénk lopódzott. A hajunkba kapott, ruhánk alá bújt és élvezte testünk borzongó melegét. Zavartam kapkodtam a fellibbenő szoknyám után. Liten hangosan nevetett. Megszentségteleníti a temető csendjét. A néma és átkos magányt, ami itt élt a sírok közt, kőangyalok szárnyát szaggatva, fákat növesztve a domb tetején. Ez járt a fejemben, még akkor is mikor hozzám lépett, megfogta a kezem és magához húzott. Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Meg akar csókolni talán? De mire a kérdés végére értem ő már messze járt. Csak a pillantása maradt ott velem. Belém fúrta magát, és akár egy mélyre hatoló tüske égette a lelkem.

        Órákat ültem a padon, és észre sem vettem, hogy leszállt az est. A szél ekkor már bömbölve korbácsolta a csendet. A temető moraja pedig elnyomott minden más hangot. A távolban feltűnt egy farkas. Füleit hegyezve figyelt és várt. Ugyan úgy, mint a testvérem halálakor.

       A kriptákhoz már futva érkeztem. Asszonyok álltak egy sír körül. Dühtől égő arcok engedtek utat a földhalomhoz. Rög és por, elszáradt virágok és egy kéz. Fájdalom és rettegés ült az arcán. Ráfagyott, akár az üvegre a hajnali dér, véres virágokat rajzolva köré. Meztelen volt. Sovány teste mocskos valósággá lett. Liten feküdt előttem. Az egyik kezében tű. Talán védekezni próbált. Karja védelmezőn fonódott mellei köré. Sebek és zúzódások éktelenkedtek rajta. Egyik lába a rózsabokorban elakadt, a másik maga alá csavarodott. Még élt. Jobb szeme vizenyősen bámult a semmibe, bal szemében értetlen félelem és könnyek. Letérdeltem mellé. Lábát kiemeltem az ágak közül. Ahogy mozdítottam a rózsák szirmai hullani kezdtek. Szép pillanat. Olyan amilyen után egy nő vágyódhat. Leszámítva azt, hogy ezek a nem rég még tört fehér szirmok most véresek voltak. A másik lábát sikerült kihúznom a teste alól. Mennyire könnyű teremtmény is volt Ő. Nagyon nehezen lélegzett. Átfagyott testét jobb híján a kendőmbe bugyoláltam. Liten hálásan szuszogott. Már nem tudott beszélni. Csak feküdt a karjaimban. A ruhám meg csak itta szivárgó nedveit.

          Nem tudtam mi történt, és azt sem, hogy hogy történhetett meg ez a szörnyűség. A falu legbigottabb hívői magasodtak fölöttünk. Az öreg Lenanyó volt a vezetőjük. Ismertem őt kislány korom óta. Anyám tőle vette a festett ruhaanyagot és a zsákszövetet. Jó hírnek örvendő, szigorú asszony volt. A férje megszökött a cselédlánnyal úgy tizenöt éve. Azóta csúszta a templomot. Mellette a lánya állt. A kezében még ott volt a termetes husáng. A végén Liten haja. A lány úgy követte az anyját akár egy kivénhedt kutya.

         A többi asszonyt is jól ismertem. Anyám gyakran járt hozzájuk. Kihez dolgozni, kihez gyógyítani. Mindig nyájasak de távolságtartók voltak velem. Ők hívtak fattyúnak a hátam mögött. Ők tartották boszorkánynak az anyám, és ők voltak azok is, akik nem vádolták meg őt, majd később engem, mert függtek az idegen és éppen ezért félelmetes tudásunktól. 

           Most pedig itt álltak, dühödten és némán. Mindegyik szorongatott valamit. Kövek és botok. Ezekkel verték agyon Litkét. Látták az értetlenségemet. Egyszerre mindegyik szitkozódni és kiabálni kezdett:      

- A szégyentelen ruhátlanul táncolt a szélben!

- Simogatta a sírokat, és ráült a földhalmokra!

-  A Sátán nyelvén énekelt!

          Litke pedig hallgatott. Fejét az ölemben nyugtatva feküdt a földön. Csendben ment el. Talán mosolygott. Én meg csak ültem a sírhalmon, és az eget néztem. A sötétben felragyogtak a csillagok. Litke úgy hitte, hogy mindegyik a Holdisten könnye. Néztem őket, és tudtam, hiába a fény, hiába a ragyogás, már hideg és idegen marad mind.

A lángok úgy ölelték, ahogy engem az anyám, azokon a hideg és félelmetes éjszakákon, mikor apám részeg ütlegétől menekített a pajta végébe. A szalma büdös volt és izzadt, az állatok kipárolgásától pedig oly nehéz a levegő, akár a padlás gerendán lógó szalonna zsíros illata. A törek felsebezte a bőröm, és olyan helyre is utat talált, amiről nem is sejtettem, hogy létezik rajtam. Anyám halkan nevetett a sirámaimon, és csak simogatta a lábam szárát rendíthetetlenül. Azt hiszem, ha maguk a jég kék ég angyalai kérték volna, hogy hagyja abba, akkor sem tette volna meg. Nézte a könnyektől fénylő arcom, szoknyája szélével törölgette a taknyos orrom miközben halkan mormolta az imáit. Az öreg Istennel pörölt, számon kérte rajta a lila foltjaim jogosultságát. Ilyenkor volt úgy, hogy sírni sem mertem, mert féltem, hogy megzavarom a magányát.

Néztem a lángokat és ugyan az a rettegő áhítat járta át a lelkem, mint amit anyám karjában éreztem. Fáradt testem a nővel együtt sikoltott, a görcsök ugyan úgy tekeregtek bennem, mint ő a máglyán. A vihar elillant. Rajta kívül az egész falu eljött a halál születését ünnepelni. A tömeg elsodort a bitófa tövétől, ahová fáradságosan befúrtam magam. Mindenki közelebb és közelebb próbált jutni, hogy minél többet láthasson az eleven hús égéséből, és minél többet szívhasson magába a felszabaduló szagokból. Átgázoltak rajtam, mintha csak egy, az útban tébláboló kóbor kutya lennék. Lábak tiportak rám, könyökök fúródtak belém, és pillanatokon belül a főtér szélén találtam magam, éppen a mézes bolt tövében.

A hízott Molya asszony az asztalon hagyta a mézes tésztát. A szemem sarkából láttam, hogy a macskája a közepén üldögél, és az apró csomókba mélyeszti a körmét. Gyors mozdulatai élvezetéről árulkodtak. Be kellett volna zörgetnem az ablakon, el kellett volna kergetnem az állatot, de nem tettem. Inkább a gazdáját figyeltem. Az asszony háta ugyan olyan ívben hajlott akár a foltos állaté. Hasonló volt a tartásuk és a mozgásuk is. Egymássá lényegültek az évek alatt. Molya asszony szeme résnyire szűkült, mikor a várakozás zöld csillámai megjelentek benne. Felső ajkát kicsit felhúzta, izgalmában kidugta a nyelvét. Ha ezt egy gyerek tenné, biztosan úgy húzná nyakon a kölköt, hogy az előre bukna. De Molya asszonyt ez most nem érdekelte, ugyan úgy, ahogy a macskája, a tésztája és egyetlen gyerek sem. Új érzések születtek benne. Megértette, hogy a szokatlan bizsergés, ami elborította a testét, nem más, mint sóvárgó, beteges vágy. A látványért, azért, hogy végig nézheti egy asszony halálát, azt, ahogy a lángok szétmarcangolnak egy fiatal testet. Irigység táncolt a vonásain, ahogy a hasonmásom testéről a bakó, aki nem mást volt apám egyik ivócimborája, letépte málló szövetzsákot. A lány mellei akár két érett barack úgy buggyantak elő a szövet dörzsölő fogságából. Mellbimbói hol ráncossá zsugorodtak, hogy kisimultak, akár egy alvó csecsemő arca. A mézes asszony és a halálraítélt együtt reszketett. Az egyik a félelem, míg a másik az élvezet fogságában vergődött.

A macska elunva játékát puhán leugrott az asztalról. A tésztán szürke szőrcsomók és karomnyomok éktelenkedtek. Valaki holnap majd megeszi a mézeskalács emberkéket, és arra fog gondolni, hogy furcsa a leharapdált fejek íze. De nem fog visszamenni a szokatlanul csendes és mindig nyugodt Molya asszonyhoz, hogy megkérdezze miért. A mézeskalácsot sütő asszonyt pedig élete végéig gyötri majd a bűntudat, mert engedett a gonosz csábításának. Ezen túl majd hetente háromszor megy templomba, és a gyóntatószéken kuporogva még több szuvas hazugsággal traktálja a papot. Szorgosan morzsolja majd a rózsafüzér megkopott gyöngyeit, és várja az éjszakákat. Mert mikor majd leszáll az éj, visszatér hozzá a lángokból és az égett test kínjaiból éledő vágy. Ő pedig újra enged, és tiltott mozdulatokkal keresi meg saját teste gyönyörét.

Hirtelen felhangzott a pap hangja, élesen fúrta át a zsivajt. Olyan csönd kerekedett, mintha maga Jézus emelkedett volna szóra a rögtönzött szószéken. A feltámadó szél belekapott az Atya karmazsinvörös, hímzett köpenyébe, alá bújt, és ahol csak tudta beleharapott. A férfi hangja ettől élesebb, szinte sikoltóvá lett. „Dühösek az égiek” dünnyögte maga elé az uradalom kishölgye, aki maga is rokonságával ott ült a szónok jobbján. A gyermek végig lehunyta a szemét és lehorgasztotta a fejét. Fülére tapasztotta finom kis kezét és a puha harisnyába bújtatott lábát dühödten lóbálta. Néha, néha, ki tudja, talán készakarva, belerúgott a közelében magasodó férfiba.

A fák csak álltak, leveleik ernyedten lógtak, a madarak félszegen kuporogtak a fészkeik biztonságában. Néhányan a szárnyuk alá dugták a fejük. Egyszer anyám azt mondta, így álmodik az élet. Nem tudom. Az állatok eltűntek a közelből, a vackukra menekült mind. Csak a farkasokat láttam a temető dombjain. Összegyűltek. Vad búcsúzik vadtól… ez járt a fejemben. Az Atya szavai eleinte el sem jutottak hozzám. Káin bűnéről és az asszonyok szerepéről harsogta az igét. Azért imádkozott, hogy a jelen lévő összes asszony és gyermek lelke szelídüljön Tábita tiszta lelkévé. Tábitáról mesélt, akit a Szentírás bár keveset említ, mégis sokatmondó és dicsérő szavakkal illet. Önzetlenségét, adakozás, szelíd áhítat és önfeláldozás… efféle fénylő szavak pattognak képmutató szájból. Próbáltam kizárni magamból mindent, ami még borzalmasabbá teszi azt a délutánt. A prédikáció is ilyen volt.

Néztem a tömeget, és a felettük pöffeszkedő urakat. Néztem az arcokat, majd a házak falát, a mocskos kövezetet, a port és a lábfejem. Mindenre néztem én, csak a megkötözött lányra ne kelljen néznem. Az elkínzott arca az enyém, loncsos haja az enyém, és a teste bár girhes és sebektől fekélyes az is az enyém. Ő vagyok. Ő voltam és ő is maradok örökre. Míg a prédikáció alatt korbáccsal verték, így nyomatékosítva Isten első számú szolgájának szavait, míg keserűvízzel itatták a kiválasztott asszonyok, míg mezítelen testét köpködték, és átkokat szórtak rá, ő csak nevetett, és őrült boldogságban vonaglott minden pillanatban. Meglepett az ereje és meglepett a vadság, ami körül vette. Csak akkor merevedett meg, mikor anyám mellém lépett. Nézték egymást, csendben. Anyám a tömegbe veszejtette könnyet. Magához ölelt, de a szemét le sem vette a lányról. Őt ölelte. A hajam az arcomba húzta, nehogy bárki is felfedezhesse hasonlóságunk. Őt védte. Nyögve súgta a fülembe szereltek én édes magzatom, izzó vérem. Neki súgta.

Mikor a felcsapó lángok belé martak sikoltott, majd rám borulva zokogni kezdett. A körülöttünk állók, csak azt látták, amit látni akartak, egy nő, a lányára hajolva rázkódik Biztosan nem bírja a gyomra szegény párának.

És abban a pillanatban mikor az idegen lány felsikoltott, anyám rám nézett és hideg, elcsukló hangon ennyit mondott. A nővéred érted hall meg Lillith. Majd a lángok felé fordította az arcát és motyogni kezdett.

 A máglyán sikoltott a lélek, mert pusztult a test, a tömeg zúgott, mert életre kelt a nyálcsorgató élvezet, az anyám motyogva pörölt Minden Élő Urával, a farkasok hangosan vonyítottak felénk. Én csak álltam és nem tudtam, mit kellene a borzalmon túl éreznem.

 A soha meg sem születettnek hitt gyermek, aki akár a tojás, úgy hasonlít rám és a testvérem, mégis csak egy őrült idegen, az életét adja értem, és én azt sem tudom miért…

A szél, túlharsogva mindent, dacosan üvöltött, belekapott anyám hangjába, felém sodorva néhány szót, mit ismételgetett.

„Amanda, én édes gyermekem…”                

Még gyakran képzelem,
hogy mögém lépsz,
karod átölel,
ajkad lágyan érint,
míg ujjaim keresik kezed,
és fülembe súgsz...
Tudod oly kedvesen,
csak néhány szót,
mit szeretek
-bár azt sem tudod mik ezek.-
Majd felnevetsz,
huncutul akár egy gyermek.
S míg ölelsz
tested melegét élvezve,
megélem a reggelt
-nélküled.-
Kettőnk helyett nézem a kertet,
bámulom a tegnap épített hóembert,
miből hamarosan csak tócsa lesz,
az orrából mókus eledel.
Az ócska lábost meg eltesszük jövőre
-mire tán sosem mondjuk közös lesz.-
De nem számít,
mert csak képzelem,
hogy itt állunk az ablak előtt
kettesben, és bámuljuk
a havas kertet,
meg a hóembert,
-mit talán soha nem építesz nekem.-
A mókusok így éhen vesznek?
Áh!
Most nem számít ez sem,
mert csak képzeletem játszik velem.
Állok csendben,
és érzem, drága mulatság a reggel veled,
mert papucsot húzni elfelejtettem...
Jöhet a forró tea, hogy átmelegedjek.
Így, most azt képzelem,
hogy megkérdezem:
- iszol velem egyet?
Míg forr a víz,
citromot szeletelsz
-emlékszem, egyszer azt mondtad így szereted.-
A filterért nyúlva
enyémhez ér a kezed
mosolyogva csókot csensz,
és én felnevetek,
-mert szeretlek?-
mert egyszerűen jól esett
megélni veled a reggelt.
Hazudni újra meg újra.
- jaj! Ezért a pap,
ezer vagy tízezer
miatyánkot is rám róna-
hogy, ez nem csupán képzelet,
hanem tényleg itt vagy velem.
Ölelsz, súgsz, csókolsz és szeretsz!
Citromkarikákat rágcsálva
bejelented, hóembert építesz nekem.
-a mókusok hálásak lesznek!-
és a kalapját, a lyukas lábost
eltesszük jövőre,
a kettőnk közös telére,
-mit nem tudok milyennek képzeljek.-
Vagy ezt szabad-e?
Szeretni téged,
és hagyni, elragadjon a képzelet.
-De mitől féljek?-
Hisz ez csak egy hóember
répaorral, kalappal,
megy egy csésze tea,
friss citromkarikákkal,
és néhány pillanat
mit elképzeltem
-nem pillanatokból áll az élet?-
nélküled.

            Olyan volt akár egy kutya. Elhanyagolt és büdös. A haja csomókban lógott, eltakarva a vállát és karja véznaságát. Közel mászott hozzám amennyire a láncok engedték. Nem erőszakoskodott, nem feszült neki, hogy még közelebb jöhessen. Nem kínozta magát feleslegesen. Lekuporodott, és ahogy a lábát maga alá húzta a teste kissé megfeszült. Ruhája egy posztó zsák volt csupán. Egy elhasznált liszteszsákot vágtak szét, ezt húzták rá, a derekánál meg megkötötték egy darab szalonna madzaggal. A rongyai alig takarták. Előbukkanó bőre sápadt volt, már amennyi látszott a rárakódott kosztól, és sebes. Nyílt sebek és ütleg nyomai borították mindenütt. Csuklói már fekélyesedtek, ahol a rozsdás vas felsértette őket. Kézfején harapás nyomai. Ujjai végén varasodó hegek. Körme pedig, alig, alig volt néhány. Egyszer, az egyik misén a lelkész arról beszélt, hogyan késztetik vallomásra az elfogott embereket. A körmök kitépkedését is megemlítette. Mindenkibe élénken élt a beszéd emléke. Mert a pap nyála úgy csorgott, mint a gyereké nyalókázás közben.

             Le sem vette rólam a tekintetét. Pillantása úgy fúrt át, akár egy lándzsa az áldozatát. Mintha egy láthatatlan falhoz szegezett volna, képtelen voltam megmozdulni. Sokáig nem szólalt meg. A torkából mély, vinnyogó hangok törtek elő, és néha gurgulázó nevetés. Vagyis, valami, ami valaha nevetés lehetett. Ilyenkor a szeme megtelt könnyekkel. Azt hiszem emlékezett. Szerettem volna tudni, hogy mire. Nem kellett kimondania, ezek az emlékek tartották életben. Anyám egyszer azt mondta, hogy az az ember, aki tudatában van annak, hogy meg fog halni, készül az elmúlásra. Így vagy úgy, de megpróbál felkészülni a halálra. Van, ki bepótolja az elveszettnek hitt álmait, van, ki elrendezi ügyes bajos dolgait, de van olyan is, és ők vannak a legtöbben, akik életre hívják magukban a múltjukat. Nem keresnek új élményeket, kalandokat, nem tesznek szokatlan és lehetetlennek vélt dolgokat, és nem is próbálják helyrehozni a hosszú évek alatt elrontottak. Ezek az emberek egyszerűen megállnak és emlékeznek. Az élet segít felnőni, a halál közeledte bölcsebbé tesz, míg maga a halál visszaadja gyermekségünk.

            Rám egy bölcs asszony nézet. Talán megérezte, hogy sejtem mi zajlik benne, mert elmosolyodott. Legalább is megpróbálta. A szája körül éktelenkedő sebek felrepedtek, és savanyú szagú váladék kezdett szivárogni belőlük. Az arcának rángása elárulta, hogy ezért a csekélységért is mekkora árat kell fizetnie. És ő mosolygott. Egy pillanatra felvillant bennem anyám mosolya, ami szép lassan az Asszony mosolyává vált, majd az enyémmé és végül ezé a szerencsétlen idegené. Olyan volt akár egy látomás. Talán a bölcsőm fölé hajoltak így hajdan.

              Futó lépések zaja törte meg a csendünket. Érte jöttek. Elkezdődött hát…

Az asszony felemelte a fejét. Halkan beszélt, minden erejére szüksége volt, hogy kimondja azt a néhány szót.

- Hord el magad, te szerencsétlen!- a döbbenettől mozdulni sem tudtam. Mindenre számítottam, csak erre nem. A strázsák odaértek. Berontottak az ajtón, és megragadták az asszonyt. A kampókról leakasztott lánccal végig vágtak rajta. A vére a földre és az arcomra fröccsent. Sikoltozni kezdett, és eddig sosem hallott nyelven kiáltozott. Húzatta magát akár egy megbokrosodott gebe. A két férfi káromkodva vonszolta őt ki a szűk ajtón. Már rég eltűntek az épület oldalánál, de még így is hallottam az üvöltözést.

            Szerettem volna felállni, és utánuk eredni. De képtelen voltam. A szavai megbénítottak. A mellkasomban a szívem dübörgött, a fejemben meg a kérdéseim. Miért? Miért? Miért? Miért kellett ennek így történnie? 
            Valahol a lelkem mélyén tudtam a választ. A választ, hogy sosem kapok igazi választ. De tévedtem. Mert a lángok megsúgták az igazságot.      

            A Hegy belém marta magát. Ott volt minden gondolatomban, körülölelte a vágyaim, és úgy reszketett bennem, mint az első csók emléke. Egyedül az öreg fűz árnyékában csitultak el az érzéseim. Hosszú évek óta, minden hajnalban feljöttem ide, hagytam, hogy a kőpad támlája hozzám simuljon, és cirógassa a hátam, míg az ébredező falut nézem. Minden nap más arcát mutatta felém. A lakók nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket. Talán, ha tudják, vagy legalább is sejtik, hogy nézem őket, más arcukat mutatják, talán előveszik a szebb és a jobb érzéseiket, és akkor talán eltudták volna hitetni velem, hogy hozzám tartoznak, és én hozzájuk. De néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ezek a nyers reggelek a falu valósága.

            Néha átfutott az agyamon, hogy engem is figyel valaki. Arról ábrándoztam, hogy az anyám, ha máshogy nem, áttetsző látomásként vagy egy nemes őzként lép elém, és rám mosolyog. De a szél, akár egy öreg szolga mindig rám ripakodott. Hajamba kapva, vagy a szoknyám tépve kijózanított. Nincs mosoly, nincs melegség. Hiszen nincs már anyám.

Így tovább figyeltem a falu ébredését, néztem, ahogy a házak kis ablakiban fény gyúl, és nyújtóznak az érzések. Hangosan ásítozott még néhány álom, csörömpölt az éhség és az állatok hangja betódult a réseken. Az asszonyok levették ledér hálóruháik, míg a férfiak utánuk kaptak. Némelyiket visszarántotta a vágy. Később napközben, a hálóruhák békében pihentek a komódok mélyén, és szidták a falu szajháit. Arról mélyen hallgattak, hogy az éj leszálltával maguk is azzá lettek, mit nem is oly rég fröcsögve szidtak

A kontyok szétesve lógtak, míg az asszonyok vizet húztak az udvaron, és a nadrágtartók krákogva kapaszkodtak gazdáik vállába, míg a reggeli szalonna és hagyma eltűnt a tányérokról. A rongylabdák, a karika meg a bot, a pörgettyűk reménykedve kuporogtak a fészerek hátsó zugaiban. A még mélyen alvó gyerekekre vártak.

Ez a reggel más volt. A temető hideg csendje a félelmet hívta életre bennem. A szél idegenként suhant el mellettem, hogy belekapjon az öreg fűz ágaiba. Tépte és cibálta a lelógó, vékony ágakat, szaggatta az éppen nyíló rügyeket. A madarak megriadtak fészkükön, a fiókák anyjuk szárnya alatt reméltek menedéket. A megnyugvást a nap első sugarai hozták. Igaz csak egy gyenge simogatásra futotta erejéből, de percről percre erősödött. Nagyokat ásítozva nyújtózott a sírköveken, fejfákon tekergett, és a kőszentek hasát cirógatta. A szél, észrevette őt, megfeledkezve haragjáról a napsugarak után eredt. A falu felébredt. Zsongott és zsibongott minden.

Mégsem tudtam megnyugodni. A félelem a csontjaimat marta, bökdöste a képzeletem, és feledett érzésekkel dobált. A napsugarakat néztem, remélve, hogy messze űzi belőlem a gondolatokat. Görcsös akarásomban ökölbe szorult a kezem, a körmeim pedig a húsomba vágtak. A vér lágyan csordult, és egyenesen anyám sírjára csöppent. A föld lázasan itta a nedvességet. Egy pillanatra úgy tűnt a virágok is a vércsepp felé fordulnak. Arra vártam, hogy lehajolnak, hogy a szirmaikkal itathassák fel.

Nem értettem mi történik velem és körülöttem. A falu zajosan kiáltozott, kuszaság és harag áradt mindenfelől. Az általában békés utcákon most fejvesztve rohangáltak az emberek. A férfiak a főtéren gyülekeztek, mindegyik kezében szekerce vagy kasza. Az új lelkész hangosan beszélt hozzájuk, de túl messze voltam ahhoz, hogy értsem miről is van szó, vagy egyáltalán egyetlen, értelmes hangfoszlány is eljusson hozzám. Olyan volt az egész, mint a vásárok bábjátéka. A rongyos parasztok félkörben álltak, a pap pedig széles mozdulatokkal kísérte magyarázatát. Néha felüvöltöttek a férfiak. Állatias, ösztön hangokat hallatva lóbálták kopott szerszámaikat. A nap fénye élesen villant, a mindig tiszta és éles pengéken. Az életüket bízták ezekre a tárgyakra. Múltuk, jelenük, jövőjük függött a kaszák balták élétől.

A Tiszteletes megszállottan magyarázott. Még így messziről is sütött belőle a harag és a diadal mámora. Sosem látott hévvel ismertette a helyzetet, osztotta a parancsokat és prédikált. Fiatalos teste feszült a reverenda alatt, a gesztenye fürtjeit tépte a szél. Hadonászó kezében a kopott kereszt hirtelen megtelt élettel. Az emberek tudatlanul is meghátráltak tőle.

Igaz keveset, de tudtam szájról olvasni. Nagy igyekezetemben annyit sikerült megtudnom, hogy valakit elfogtak. Egy asszonyt, akit ma ki is végeznek. A vád boszorkányság, a férfiak elcsábítása, és gyermekek megrontása többek közt. A mi falunk népéé az a dicsőség, hogy bitót építhetnek, és máglyát hordhatnak alá. Ugyan is a vármegye elöljárói hamarosan megérkeznek, és a Földesúr is üzent, hogy rész kíván venni az ítélethozatalon.

A döbbenettől kiszalad a lábamból minden erő. Utoljára kisgyerekként láttam ilyen kivégzés. Apám kényszeríttet rá, hogy ott legyek, és nézzem hogy ég halálra az elitélt. Mikor pedig elfordítottam a fejem, mert nem bírtam a látványt, úgy hátba vágott, hogy percekig híján voltam a szusznak Csak a füst kegyelmezett, marta szemem, ahogy tudta, így a könnyeimtől nem láttam semmit. De a szagra, az égő haj és hús szagára máig jól emlékszem. A félelem könyörgött akkor, de csak süket fülek ácsorogtak mindenütt. Az eleven fájdalom meg sikoltott és sikoltott hosszú –hosszú perceken át. Néha még most is hallom…

A falu úgy zsongott, mint a megbolygatott méhkas. A férfiak a főtérről az erdőbe vonultak, és nekiestek a fáknak. Erős, és öreg tölgyeket választottak, mert azok biztosan elbírják a terheket, és persze kellően szárazak, így jól égtek. Ostorpattogás jelezte a rönkök útját, meg a lovak prüszkölése. Talán ugyan azt érezték, amint én.

Gyűlöletet és vágy forrt a levegőben. A gyilkolás ígéretét hordozta a szél. Olyan tiltott élvezet reményét, ami nagyon ritkán adatik egy ilyen kis közösség életében. Csoda hát, a mindenki kivette a részét az előkészületekből? Örömünnepé változott a halál, keggyé a látvány, és gyönyörré a más felett gyakorolt hatalom.

Amíg emlékeimen és a látottakon töprengtem, észre sem vettem, hogy egy farkas álldogál mellettem. Hatalmas testéből nyugalom áradt, éles ellentéteként az eseményeknek. Borostyán szemeit egyenesen rám szegezte. Fojtva morgott, és nyüzsögött egyszerre. Hátat fordítva a falu felé vette az irányt. Erőt gyűjtve felálltam, leporoltam a szoknyám, és a fekete állat után eredtem. Viszonylag gyorsan, és biztosan haladt. Ismeretlen ösvényeken, rejtett utakon közeledtünk a falu széle felé. Itt állt a templom egyik legrégebbi épülete. Évtizedek óta ide zárták a bűnösöket.

Egyszer a pap kitakarítatta velem. „Az Úr tiszta házba tér csak be gyermekem, ne feledd.” Mondta, majd nevetve belém rúgott. Órákon át, sikáltam a köveket, négykézláb csúszva szedegettem a mocskot a padlóról. A térdem véresre sértették a kövek. Máig viselem a nyomait.

A bejárat előtt két templomszolga ácsorgott, közel sem oly nagy lelkesedéssel, mint a falusiak. Tudtam jól, hogy hol juthatok le pincéhez észrevétlenül. Látnom kell az elitéltet, látnom kell annak az asszonynak az arcát. Ez munkált bennem. Nem érdekelt, hogy honnan a gondolat, hogy miért e kíváncsiság. A farkas eltűnt, úgy ahogy érkezett, hangtalan és gyorsan. Lassan csúsztam lefelé az árok partján. Fű és föld nyöszörgött alattam. Este órákig moshatom majd a szoknyám-villant át az agyamon.

Anyám mindig azt mondta, hogy a felhők sosem hazudnak. Mindig olyanok, amilyennek mutatják magukat. Sosem csapnak be minket. Igaza volt. Most haragvó szürke ruhát öltött mind, és hozzá mélykék sálat kötött a nyakába. Félelmetes látvány ez, még a meleg szobából is. Én pedig itt kúsztam, másztam a szabadban. Mire a fal tövéhez értem már szakadt az eső. Hullott az ég könnye, talán az össze könnye éppen rám. 
            Bőrig ázva kuporogtam, arra várva, hogy a strázsák elillanjanak. Mikor már a nyomuk is kihűlt, felegyenesedtem, és a fal kiszögeléséhez léptem. A rácsba kapaszkodva felhúztam magam, hogy végre benézhessek az öreg cellába. A félhomályból egy barna szempár nézett rám vissza. Rémület és őrület csillogott benne. Térden csúszva közeledni kezdett, de a falhoz rögzített láncok megállították. A nappali fény megvilágította a nő arcát. Én pedig önmagam, húsz évvel öregebb tükörképével néztem szembe… 

igazi tavasz

ma széttéptél, bár hozzám sem ért kezed

talán magad sem tudtad,

hogy ujjad szól, suttog kézfejemnek.

hozzád bújva hallgattam,

hogy, szíved ütemesen ver.

bőröd melegét ízlelve,

gondolatban súgtam, hogy szeretlek kedvesem.

a percek teltek, és Isten megkegyelmezett.

letörölte könnyeit az égről,

igazi tavasz lett hirtelen

talán az ég így áldja sorsunk

és okkal ültünk egymás mellett.

-------

új tavasz

fájdalom mentes és hatásos a léted,

akár halott szemében a könny,

vagy a szó, mi a tetem ajkára fagyott

és meg sem mukkant

mikor lelke nyomorult testéből távozott.

itt fekszem kifacsarodva, oly rég

nyüvek szabta új arcom rád nevet,

míg sírom falára nevedet karcolom.

velem leszel s én, befogadlak,

magamba szívva léted mozduló árnyképeit.

maradj még, fogd a kezem, ahogy egyszer régen

egy padon ülve a napsütésben, és simogass,

suttogjon ujjad egy utolsó mesét.

hisz  hazug szemek figyelnek örökké.

            Napokig feküdtem eszméletlenül. A testem nem kívánkozott vissza. Nincstelen üresség, hát ennyi jutott nekem. Anyám óránként bejött hozzám, megsimogatta a fejem, és meleg köveket dugott a párnám és a dunyhám alá. Rózsakvarc és holdkő. Ezek megvédenek, mondogatta a merev testemnek. Hallottam őt, kiáltani szerettem volna, de valami arra késztetett, hogy hallgassak. Kínomban a nyelvembe haraptam. Meleg vér fröccsent a számban. Nem nyeltem le, hátha megfulladok tőle. De az utat talált magának a szám szegletén, és a párnára folyt. Furcsa jeleket rajzolva a huzatra. Anyám látta. Gyorsan kihúzta, és újat gyömöszölt a fejem alá. A párnám pedig a tűzbe dobta. Sisteregve kapott a láng a tollak után. Nem láttam a rajzot. Szerettem volna hinni, hogy csak az anyám képzeletében nyertek értelmet. De tudtam, tévedek.

            Két nap után imádkozni kezdtem. Arra kértem az Isten, hogy hagyjon elmúlni, hagyjon végre csendben meghalni. Soha sem vágytam még ennél jobban semmire. De az Úr, csak a szolgáihoz kegyes. Egy fattyú kérése nem számít. Talán meg sem hallotta a szavam.

            Elkeseredésemben, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már a Mindenható megsüketült irányomban, akkor magához a Sátánhoz fogok fohászkodni. Már a gondolat is halálra rémített. Még a beleim is mocorogni kezdtek, remegtek akár a szomszéd kutyája télvíz idején. No, ez jó jel. Annak kell lennie. Ha már a gondolattól a frász kerülget, az ima biztos, hogy elpusztít. Így belefogtam. Nem magyarázkodtam, nem kerítettem nagy feneket az egésznek, egyszerűen kimondtam a vágyam. Meg akarok halni.

Vártam. Sokáig. Ébren feküdtem, tűrve, hogy anyám mosdat, fésülget, és simogat. Vagy mélyen aludtam. Az álmok messze kerültek. Talán féltek tőlem. Úgy ahogy én rettegtem az élettől, és saját magamtól.

Két hétig ment ez így. Akkor eljött hozzám az Asszony. Anyám csak így hívta őt. Nem is emlékeztem arra, hogy kimondta-e valaha a nevét. Ugyan, úgy ahogy az enyémet sem.

Sugdolóztak. Nem volt a hangjukban sem, félelem sem öröm, csak valamiféle furcsa dallam. Mintha énekelnének. Egyszer egy kereskedő mesélt, hogy valahol messze, messze tőlünk hatalmas vizek vannak. Azokban a sötét és hatalmas vizekben hatalmas halak élnek. Fekete- fehérek. Ezek az állatok valaha a szárazföldön éltek, és akkorák voltak akár a farkasok. De az elszaporodó ragadozók elől a vízbe menekültek. Lábaikat, szőrüket elhagyva halakká lettek. De az emlékeiket megőrizték, a sötét és hideg víz alatt is. A szárazföldön nem hallattak hangot, csak maguk közt azt is nagy ritkán. A kereskedő azt mondta, hogy azért, mert féltek. Féltek a fogaktól és a véres életüktől. De a vízben megízlelték a szabadságot., megismerték a biztonságot. Örömüknek hangot adhattak végre. Elkezdtek hangokat kiadni újra. Más közegben másként szólt a szavuk. A hangjuk hosszú, lágy, grafitszürke dallammá lett. Aki hallotta már őket, azt állította, hogy énekelnek az állatok. Így beszélnek egymással. A falu népsége kinevette a kereskedőt, bolond akár a portékája, legyintettek és otthagyták őt a főtéren. Anyámmal ott maradtunk, és végighallgattuk a történeteit, és vettünk tőle fából faragott cipőket, amire tulipánokat és nyíló virágokat festettek. Sokáig mesélt az éneklő állatokról. Azt mondta, mikor először hallod őket, olyan mintha farkasok vonyítanának melletted. De ha kibírod, és tovább hallgatod őket, a hangjuk megszelídül. Ilyennek képzeltem a szobám suttogását. Így énekelnek a halak. Így suttogott a sarokban a két asszony. A bálnák hangján beszélgettek.

Észre sem vették, hogy felébredtem. Néztem őket, és előkúszott egy emlék. A férfinek, aki az apámnak nevezte magát, annak volt olyan a szemem akár az anyámé, és az Asszonyé. Meglepett a felismerés, hogy emlékeztem az Asszony szemére, de arra nem, hogy mikor is találkoztunk, vagy egyáltalán találkoztunk-e valaha.

Hirtelen csend kúszott a szobába. Feszes, és hideg. A két asszony felém fordult. A szemükben fény izzott, mély és rémisztő. A félelem bebújt a dunyhám alá, és lassan kezdett kúszni a lábszáramon, hogy ellepje a testem, és felfaljon. Minden hajam szála égnek meredt, a szőr a karomon, szinte sikított. A gondolataim sisteregtek akár a nyársra húzott szalonna zsírja a lángok közt. Szerettem volna bebújni a takaróm alá, hogy megvédjen, ahogy eddig oly sokszor már. De most, amikor a legjobban kellett volna, nem ment. Cserbenhagyott a dunyha, cserbenhagyott a testem.

Ahogy néztek egyre közelebb, kerültek az ágyhoz. Nem értek hozzám, csak a szoknyáik súrolták a párnám szélét. Anyám félretolta a dunyhát és mellém ült. Az Asszony pedig mellé a kis hokedlire, amit csak őrzőnek neveztünk. Mindig ezen ültünk, ha egy beteg mellett kellett őrködni. Most engem őrzött a szék, és rajta az idegen. A hold hirtelen észbe kapott és bevilágított az ablakon. Anyám sosem húzta be a függönyt, szerette a kerek arcát. Mindig azt mondogatta, a hold az árvák álmát őrzi, és utat mutat annak, aki kéri. A nap meleget ad lányom, de a hold túlélni tanít.

Odakinn az udvaron hangok éledtek, zaj bújt a bokrok tövéhez. Egy csoport farkas merészkedett a kerítésen belülre. A ház felé fordulva ültek egymás közelében. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy minket figyelnek. Halkan, hisztérikusan felnevettem. Megőrültem! Egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy elborult az elmém. Biztosan túl sok vizet nyeltem, vagy az átkozott imám végre meghallotta a Gonoszság, és eljöttek értem a fekete árnyak. Az állatok valószínűleg meghallották a nevetésem, vagy megérezték a tébolyom, mert vonyítani kezdtek. Éhes hangok törtek elő a torkukból, nyáluk cseppekben hullt a fűre. A szemükben a hold fénye vibrált.

Sikítozni kezdtem, kapálódzva próbáltam menekülni, de a testem görcsös rángása lehetetlenné tette. Anyám ekkor elsírta magát. Felállt, csitítani próbált, de félelmemben belekaptam a karjába, mély sebet marva belé. Ekkor az Asszony felállt. Gyorsan mozgott és határozottan. Anyámat az őrzőre parancsolta, nekem pedig lekevert egy nagy pofont. A keze úgy csattant akár egy ostor a megvadult barom hátán. Egy villanásnyi időre megmerevedett minden. A következő pillanatban az arcom égő fájdalommal rángatózni kezdett. A döbbenet elcsendesített.

- Senki sem akar bántani gyermekem!- a hangja olyan volt akár a gyűrt fátyol.- Segíteni szeretnék neked, hogy felépülj és megtaláld a válaszokat, amiket oly régóta keresel.- Anyámra pillantott, majd rám. Testvérek vagyunk, anyád az egyetlen húgom. A farkasok pedig a gyermekeim. A falka a te családod is Lillith. Feküdj nyugodtan, és figyelj a hangúkra. Meg kell tanulnod megérteni a szavuk, mert ők emberek. Álmodó emberek. Akiknek a szívük mélyén ott él a farkas. Csak nem tudnak róla. Álmukban, a vágyaikban felöltik igazi alakjuk, és eljönnek hozzám. Hogy erőt gyűjtsenek, hogy tovább élhessenek. Megnyugvást lelnek egymás közelében, és hitet az őrzőktől. Tőlem, pedig fényt, ami a lelküket táplálja.

Míg beszélt a farkasok hangja felerősödött. Egy idő után képtelen voltam már az Asszonyra figyelni. A vonyítás egésszé állt össze, összefüggő dallammá, akár a bálnák éneke.

Az utolsó, amire emlékszem az, az illata volt, sült gesztenye és liliom. A magány és a szentség illatai voltak ezek. Ugyan az, mint anyámé hajdan…

Mikor felébredtem a kert csendes volt, a nap magasan járt, anyám pedig a konyhában éppen akkor szedte ki az aranyszínűre sült kenyeret. A farkasok és velük az Asszony eltűnt, nyomuk sem maradt. Felültem, a gondolataimat kiszorította egy érzés. Éhes voltam. Kibújtam az ágyból és mezítláb, a konyhába botladoztam. Anyám nem szólt semmit, csak elém tette a kenyeret. Gőzölgő melegsége körülölelt…

        Ez a világ gonosz lányom, tele van átokkal és ármánnyal. A kapzsiság és a gyűlölet lassan elfed mindent. De van remény, mert a szeretet a pokolban is képes virágot bontani. Elég egy gondolat, elég egyetlen akarat. Minden ember jónak születik, a legsötétebb lélekben is megbújik a fény.- A szavak az Asszony szavai, talán a foszlós kenyérből bújtak elő, minden harapásnál újabb és újabb mondat. De nem foglalkoztam vele. Tömtem a hasam, mint bármelyik más éhes gyerek, és arra gondoltam, hogy soha többé nem leskelődök anyám után.

      Anyám mintha hallotta volna a gondolataim, megfordult és rám nézett. Széles mosolyra húzódott a szája, a szemében pedig újra felvillant az a régi jól ismert, és vágyott melegbarna fény. Még nem tudtam, hogy akkor látom őt utoljára mosolyogni…       

Az Üllői úti templom Angyalai és Vízköpői emlékére, akik minden reggel haragzúgással válaszoltak a köszönésemre.

A Csend bejött az ajtón. Csontos keze megremegett, míg a Falakat simogatta. Öreg lázban égett minden tégla, a padló hullámzott, és fel, fel nyögtek az ablakok.

A Csend ekkor, az oltár mögött álló kis mélyedéshez lépett, oda, ahová nem érhet el egyetlen kíváncsi tekintet sem. Látszott rajta, hogy komoly erőfeszítés számára a Hűvös Magányba mártani a Falakat. Felsóhajtott minden. Megkönnyebbült moraj hullámzott. A Csend percekig tartotta benne őt. A Magány átölelte és simogatta a Falakat. A lázas álmokat a mélybe húzta, és nyugalmat csepegtetett a téglák közé.

Ez a Templom itt áll már vagy ezer éve. Még állnia kell. Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy megmaradjon még néhány évezreden át. Hova mennének az Angyalok? Mi lenne velük a Falak nélkül? Senki sem tudta a választ. Senki, sem mert a válaszokra gondolni már jó ideje.

            A Csend kiemelte a Falakat a mélyedésből. A Hűvös Magány pillanatok alatt visszahúzódott, és sűrű masszává szelídült. A téglák, a repedések elégedetten nyújtóztak, az őket gyötrő öreg láz szertefoszlott ismét. Mihez is kezdenének a Csend nélkül?   

            A sarokban kuporgó Angyalok nem néztek fel. A lábukat maguk alá húzva üldögéltek a sötétben. Ide, a Falak haldokló részébe, jó ideje nem jutott el a Fény. Egy ideig próbálkozott, de a Kezek betömték az összes repedést, és lyukat. Valaha itt ablakok voltak. Rózsaablakok. Kezek, festette virágmintás ablakok. A három Angyal szerette őket. A Hit kora reggel mindig a párkányon álldogált, és nézte a felkelő napot. A Szeretet hagyta, hogy a beszűrődő fény átjárja. A Remény pedig a Falakhoz simulva, csak üldögélt, és gyönyörködött a társaiban. De ez elmúlt rég. Ma már csak a Sötétség köszönt rájuk nap -nap után.

            Ma sem volt ez másként. Ültek a korhadt padlón. Szárnyaikról tépkedték a tollakat. A Szárnyak sírtak, a tollak pedig sikoltva hullottak a mélybe. Ujjaikon vér csorgott. Nem néztek egymásra. Szemüket lesütve tették a dolguk. Tegnap este, már csak néhány toll maradt. Akár a kidőlt póznák, úgy álltak ki a csontokból. Ha valaki látta volna őket, azt hihette hatalmas karambol történt itt nemrég. Vagy valami felfoghatatlan tűzvész pusztított. A szárnyak pedig a maradványok. Eleven bőr feszült a húson, véres sebek, és fekélyek mindenütt. De ez senkit sem érdekelt. Hosszú ideje senki sem szólt az Angyalokhoz. Haldoklott a Hit, a Remény és a Szeretet. A Csend, ahogy kifelé indult, rájuk nézett. Ő tudta egyedül, hogy miért teszik mindezt az Angyalok. Emberré akartak lenni, hogy újra figyeljen rájuk az Isten.

            A Templom másik végében ekkor csörömpölés támadt. A Pap érkezett meg. Az Egy Hetes Borosta morgott, mert ma is korán kellett kelnie. A Mágneskártya káromkodva bújt a Blokkoló Órába, ami undorodva harapta meg újra. Túl fémes az íze, erre gondolt, és felkavarodott a gyomra.

            A Pap a Sekrestyébe csoszogott. Lusta lábai nem emelkedtek el a földről. A Reverenda surrogva idomult a testhez. Csütörtök van, hosszú műszak lesz, emlékeztette magát. Szerette ezeket a napokat. Sokat beszélgetett a Zsoltáros Könyvekkel és a Füstölőszelencével. Nem érdekelte egyiket sem kik érkeznek. Tudták, hamarosan elkezdődik a mise. Ez a nap a csütörtök, a Megrendelők napja volt. Ilyenkor csak a Pénz tért be. Illetve csak őt engedték be az Ajtók. A Megrendelők időre érkeztek. Beültek a Templom szuvas Gyóntatószékébe. Szájukból a Bűnök nevetve pattogtak. Majd később összesöpri őket a Pap. A Megrendelők a gyónás előtti napon át faxolták, hogy melyik Feloldozó Imát akarják majd másnap elmondani. A Pénz pedig a gyónás után csúszott a Reverenda zsebébe. Kifelé menet a Tűsarkak és a Félcipők átléptek a Koldusok Könnyén anélkül, hogy ránéztek volna. A Könny tudta, előtte örökre zárva marad az Ajtó. Hiányoztak neki az Angyalok.

            A Falra az Oltár fölé a Kezek egy Táblát lógattak. Ez állt rajta: „Ajánlólevél nélkül az Úr elé már senki sem léphet. Minden Ima tépjen sorszámot!”

            Az Ég üvöltött, a Csend pedig behúzta maga mögött az ajtót.

 most, hogy megérint a halandóság
a szárnyak súlya már nem is oly nehéz
imák hazugsága
kezek ráncos magánya
a mindenség…
ki nem mondott fohász
reszkető szenvedély
s, könnyek
talán egyszer
valaki
értem is sír
a templom lépcsőn
koldus alszik
- akár egy gyermek
körmei alól piszkálja
mocskos álmait
a reggel szürkesége
akár a szüzek gyönyöre
ájtatos élvezet
tudod egy napon
barna hant lesz paplanom
fejfán egy név
ez lesz mindenem
örökül ezt hagyom.
s, talán a szavakat
a percek szépségét
mi megigéz
egy fakósárga lepke szárnya
- tudom most nevetsz
nekem megváltás
hiszem
így mosolyog az ég
angyalok és démonok
- jaj ez a te világod - mondod,
hidd meg tán hazug de szép
álmodom
mi mást tehetnék
mert az imáim
elkoptak már rég.